Az én apám afféle legendabéli apa volt, nem igazi, egy árnyék. Elnézést, hogy az írásom ismét nem tűnik valami vidámnak így első blikkre. Nagyon sok nehézségem adódott, adódik ebből még ma is… Csak remélhetem, hogy a jövőben nem adódik majd ennyi.

 Apám pszichológus volt, mint anyámtól megtudtam, azt hiszem nem gyakorló pszichológus, de pszichológiai tanulmányokat végzett az elsők között. Akkor indult a pszichológus képzés az Eltén talán. Mindenesetre Popper Péterrel egy évben született, de az ő pályája nem úgy alakult, bár a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa volt. Jelentek meg könyvei, melyeknek csak a címét tudom, de sose olvastam őket, valami akkori szocialista irányelveknek  megfelelő írások ezek. „A társadalmi tudat-struktúra funkció”, „Vallás és illúziók: a valláspszichológia néhány főbb kérdése”, „Az értékorientációk fejlesztése”. Ilyen és ehhez hasonló címekkel futottak. De mindegy is. Nekem apámról annyi maradt meg, hogy sokat volt otthon, a lehetőségekhez képest legjobban elszeparált szobában tartózkodott, ami nehéz volt különben, mert a házunk ostoba beosztással épült, még egy ajtót sem tudtál rendesen magadra csukni. Apám szobájába is be lehetett látni. Be is láttam. Előttem van egy fizikailag gyenge, fekvő ember, aki az ágyon fekszik félig felülve, és ott ír, olvas, fest, közben háttérben szól a klasszikus zene. Na, ez az ő eritázsa, vagyis franciából magyarosítva az öröksége, mégpedig az, hogy általa megismertem és megszerettem a  klasszikus zenét egy életre.

Az még az emlékem róla, hogy gyakran ivott fekete kávét, és a kávéba áztatott kockacukrot nekünk adta, gyerekeknek, nekem és a nővéremnek. Ezen kívül gyakran voltak vendégek, mindenféle művész népek, akik apám társaságát jelentették. Kollégák, szintén írók. Volt például köztük egy fekete fiú is, akit apám állítólag kórházi kezelései folyamán ismert meg, valami afrikai királyfi volt igazából, aki sajnos szintén nem élt sokáig és a nővérem szerelmes volt belé.  Én féltem tőle, pedig egy szép, fiatal fiú volt, mikor hozzánk járt. Szóval apám beteg volt, vérzékeny, sokat volt kórházban, anyám meg olyankor vele. Persze szegény nem élt sokáig, mármint apu, meghalt 45 évesen, valami ostoba baleset komplikációjának következtében, ami a vérzékenység miatt alakult ki.  Nem volt sokáig apám, igazán nem volt sokáig, 7 éves se voltam még, amikor meghalt. A nővérem, aki nálam 4 évvel idősebb, azt mondja, neki addig volt apja, amíg én meg nem születtem, mert mikor én megszülettem, végleg elveszítette. Mert én úgymond betegen születtem, persze nem olyan betegen, mint apám. Nehezen születtem meg, és az orvos végső kétségbeesésében a karomnál fogva rángatott ki, hogy meg ne fulladjak ott helyben, még a szülőcsatornában, így a jobb karom vállidege kinyúlt, a könyök eltört, a jobb karomat a mai napig nehezen, korlátozottan tudom csak használni. Persze ez azért még nem lett volna akkora dráma, mint egy vérzékenység, de nagymamám, apám anyja, aki amúgy is állítólag elég boszorkány volt szegény, úgy érzékelte, ismét beteg van a családban, jaj, jaj.. ugyan úgy kell bánni vele, óvni, mint annak idején szegény beteg apámat gyerekkorában. Elkezdődött a haddelhad, körülöttem forgott a világ, az új, beteg gyerek körül. Na, állítólag apámnak ez sok volt, és kimenekült, ha nem is a fizikai, de a lelki apai jelenlétből mindenképp. Nővérem legalábbis így érzékelte. Hogy neki attól fogva nem volt apja…

 Még arra emlékszem, hogy időnként apámmal bebújtunk az ágyba, s együtt berregtünk, mint a repülők, így tanultam meg egy életre jól kiejteni az R hangot. Hát, körülbelül ennyi emlékem maradt apámból, a többi legenda, ennek is a nagy része az. Aztán eltűnt, és nekem soha többé nem volt apám, és nem emlékszem, hogy valaha is elmondta volna, hogy én vagyok a legszebb, legokosabb, legcsodálatosabb királykisasszony az egész földkerekségen, amire minden leánygyermeknek szüksége lenne egészséges önbizalmának kialakulásához.  Nem is lett így aztán igazi önbizalmam, amire persze most már nem hivatkozhatok így 45 évesen, nem takaródzhatok többé már ezzel. Sajnos. Az idő, ilyen szempontból elketyegett felettem.

 A mai életemre ez olyan kihatással van az említett önbizalomhiányon kívül, hogy minden büszkeség hiányzott vagy talán sokszor még most is hiányzik belőlem, sokszor szinte csak egy férfi által léteztem, és annak az éppen aktuális férfinak minden öt percben el kellett mondania, hogy én vagyok a legfontosabb, egyetlen, csodálatos, szépséges, okos, kedves és felülmúlhatatlan királylány, akit ő imád, és bár férjhez mentem és van két csodás gyerekem, sokszor futottam elérhetetlen férfiak után. Konkrétan olyan nős férfiak után, akik vagy boldog, vagy deklaráltan boldogtalan házasságban élnek, és én maximum a szeretőjük lehetek, vagy még az sem, mert ez a Sündarella nagyon édes, nagyon érzéki, okos, szép, kedves, csak valahogy nem kell igazán, nem kell komolyan, nem kell annyira, hogy felrúgjam miatta az eddigi jól bejáratott életem, légyen az bármilyen sivár is már. És a lényeg itt a NEM  KELLEK-en van. Sokszor éreztem,  hogy nem kellek, NEM KELLEK ELÉGGÉ, nem vagyok elég fontos.  Kellemes, de nem létfontosságú, lehet azért nélküle élni.

 Alanis Morisette: Tapes…  Ennek a dalnak a szövege jut eszembe velem kapcsolatban… Hallgassátok, olvassátok rajta a  szöveget.

https://www.youtube.com/watch?v=2aY8CAQKyWI

Íme a rövid nyers fordítás, általam. Nem sikeredett túl jól, de a szöveg lényege benne van, és szerintem iszonyatosan fájdalmas.

Olyan valaki vagyok, akit könnyű elhagyni.

Még könnyebb elfelejteni.

Egy hang, ha még oly pontatlan is.

 Az vagyok, akitől mindenki menekül.

Az elborult nap.

Valaki segítsen nekem megtalálni a Pausa gombot.

 Ezek a hangszalagok megállíthatatlanul örvénylenek a fejemben,

lenullázva ezzel az életkedvemet.

Ezek a gondolatok a fejemben nem is az enyémek, és elpusztítanak engem.

 Túl fárasztóvagyok ahhoz, hogy szeressenek.

Egy illékony kémia elem vagyok csupán,

akit legjobb lenne karaténba zárni és megszabadulni tőle…

 Ezek a hangszalagok megállíthatatlanul örvénylenek a fejemben,

lenullázva ezzel az életkedvemet.

Ezek a gondolatok a fejemben nem is az enyémek, és elpusztítanak engem.

 Én csak egy tüske vagyok, ami belefúródott valamilyen lágy részedbe,

jobb lenne inkább megszabadulni tőle, elhúzni tőle.

 Ezek a hangszalagok megállíthatatlanul örvénylenek a fejemben,

Lenullázva ezzel az életkedvemet

Ezek a gondolatok a fejemben nem is az enyémek, és elpusztítanak engem.

 Végül, de nem utolsó sorban. Én hálás vagyok a lányom apjának, hogy kicsi korában igazi apja volt a lányomnak, most is az, és megadta neki a legfontosabbat. Hogy az apja számára és így aztán később minden férfi számára ő lesz az egyetlen, szépséges, csodálatos királykisasszony. Ezáltal volt, van, lesz önbizalma, önbecsülése, büszkesége, és ráadásul egy igazi kis földre szállt angyal. Okos, szépséges, tehetséges, nagyon kedves, jó szívű, igazi főnyeremény lesz egy férfi számára. Méghozzá egy arra méltó férfi számára. És ez csodálatos. Köszönöm neked sors.

 Apák! Legyetek apák..legyetek jelen, mondjátok igaz hittel és meggyőződéssel a lányotoknak, hogy ő a legcsodálatosabb, legszebb, legokosabb, legkedvesebb teremtmény a földön, hogy ezáltal válhassanak teljes értékű nővé. ugyanakkor tudjátok őket elengedni, ha itt  az idő….